Virágvölgyi meglátásai (1)
Amikor Virágvölgyi Péter elkezdett foglalkozni a dőlt betűs írás kialakításával, nem feledkezett meg arról, hogy megfelelő előképekre támaszkodjon, vagyis a korábbi pozitív és negatív tapasztalatokat figyelembe véve próbáljon olyan írást kialakítani, amely azután valóban reformációt jelenthet a kézírásban. Úgy látta, a mai kézírás az úgynevezett kurzív írásra támaszkodik, amelyet a „humanisták kézírásának” is neveznek, és amely a XV. század elejétől kezdte meg térhódítását a reneszánsz Itáliából. Ez váltotta fel a korábbi kódexírás betűit, mely írásmód akkorra már háromszáz évesnél is régebbinek számított. Virágvölgyi saját kézírás terve alapjának a karoling betűket vette, amelyek a humanizmus korában már a felejtés homályába vesztek, és azt korszerűsítette. 1522-ben jelent meg Ludovico Vicentino La Operina írás-mintakönyve, mely nyitánya volt az ilyesfajta művek születésének és elterjedésének. A kalligráfia fejlődéséről azonban úgy gondolta Virágvölgyi, hogy hibás volna kizárólag pozitívan értékelni az írástanítás szempontjából. A XIX. századig ugyanis kalligráfusok mintái alapján alakult az írásoktatás, és jól kivehető, hogy ennek akkori terméke: a klasszicista írásminta ma már egyáltalán nem felel meg a lendületes kézírásnak, sokkal inkább sorozatos megtorpanások láncolata, mely alkalmatlanná teszi arra, amire éppen hogy használni kellene.
Virágvölgyi azt is kimutatta, hogy a latin betűs írás több ezer éves története alatt egyfajta törvénnyé alakult, hogy az írás hangsúlyozása a lefelé haladó vonalakban rejlik. Ez az olvashatóságot és a ritmusosságot segíti, ami végső soron az írás funkciójának tekinthető. Minek is leírni valamit, amit aztán senki nem tud elolvasni többé?
A XX. század elején Edward Johnston után Alfred Fairbank volt az, aki 1935-ben kiadott mintalapjaival ismét a hanyatlásban lévő betűkultúra megmentésére tett kísérletet. Fairbank a humanista kurzív írást vette alapul és ebből alakította ki írásmintáját. Ezzel egy időben alakult ki az úgynevezett zsinórírás is, amely elterjedése a bécsi A. Legrün nevéhez kapcsolódik. Ugyanerre az időszakra jellemző, hogy Rudolf von Larisch bécsi iparművészeti főiskolai tanár nyomán – és vele egy időben a Bauhaus művészei által is propagált – mértani formákra visszavezethető írás is előtérbe került, azonban ebből még megfelelő nyomdai betűt sem lehetett kialakítani. A. Legrün ennél jobb helyzetbe hozta a zsinórírást, melynek sikeréhez valószínűleg sokban hozzájárulhatott az is, hogy olyan emberek közt kezdett el hódítani, akik gyermekkorukban a dőlt betűs írással tanultak meg írni, és mint ilyen háttérrel rendelkezők, számukra nem jelentett problémát a helyes írás. Az írás ritmusáról tökéletes képük volt, így számukra a zsinórírás pusztán egy folyamatos, mértanias és modernebb írás volt.
