Bevezető

Több mint két évtizede már, hogy a szépírással, a díszírással és a gyorsírással gyakorlati alapon foglalkozom. Elsősorban hálával gondolok kiváló tanítómestereimre, különösen Kárpáti Géza tanítómra, Kovács Alajos és Krisch Jenő igazgatatókra, akik, megszerettették velem az emberiség egyik legnagyobb kincsét az írást. A zsinórírás megjelenésétől kezdve aggodalommal néztem az írás ügyének nagyfokú hanyatlását. Szakértőkkel való beszélgetés közben mindig hangsúlyoztam ez új írásmód helytelenségét és annak előrelátott súlyos következményeit. Az élet különös játéka, hogy éppen abban az iskolában kell tapasztalnom az írás kultúrájának szomorú visszafejlődését, ahol mint kis diák tanultam, és ahol kinőttem azzá, ami ma vagyok. Cikkem megírására a súlyos közérdek adta kezembe a tollat, mert nem nézhetem tétlenül azt, hogy egy külföldi minta alapján készült célját tévesztett írásmóddal tovább gyötörjük a magyar ifjúságot!

A Budapesti Tanítótestület hivatalos lapjában, a „Nevelés” f. é. Januári számában Háros Antal „A zsinórírás 12 éves múltja” címen cikket írt. A cikk befejező részében ezt olvashatjuk: „Az írás tanításának megjavítására vonatkozó törekvéseink helyességét ma már nagy megnyugvással igazolva látjuk azoknak az ifjaknak írásában, akik a népiskolából kikerülve valamely életpályán helyezkedtek el, vagy tanulmányaikat folytatják”. A hétoldalas cikknek egyébként csak erre a befejező, vagyis a zsinórírás eredményességét megállapító részére válaszolok, majd utána a zsinórírásról, de általában az írás mai állapotáról több éven át szerzett tapasztalataim alapján mondom el véleményemet. Az idézett cikknek a tanulmányaikat továbbfolytató ifjak írására vonatkozó megállapítása a legszembeötlőbb, de sajnos, a tények ellentmondanak ennek. Nézzük csak meg a mai kereskedelmi középiskolás diákok írását. A látottakon azok döbbennek meg igazán, akik a zsinórírás bevezetése előtti időkbe már tanítottak a felső kereskedelmi iskolában, vagy akik ez iskolában végeztek.